A bolt beütött, a vártnál is nagyobb sikerrel nyitott. A daráló-pépesítő gépek hamarabb lettek csapágyasak, mint ahogy az üdítőgyár színréz csövei kirohadnak a kólától. Kamionok sürögtek-forogtak , az eladások volumenét látva pedig az úthálózat fejlesztését már reménytelennek érző, s különben mit sem sejtő osztrák tartományi gyűlés prominensei villamosított, kétpályás ipari vasúti vonal kiépítésén járatták a fejüket.
Volt viszont egy egyre nagyobb bökkenő. Hiába fogta már be a határőrs teljes állományát is 2x40 kilós zsák/kopf-féle menetgyakorlatokra az Éti-família, sőt, a disszidensek csónakjai meg a német pajtások sem mentek már csak úgy tovább, üresen, ez mégsem volt megoldás: a nyersanyag gyárig történő szállítása bizony akadozott.
Felmerült, hogy olcsó, primőr spanyol árut csomagolnak, a zsákos nyersanyag belekeverésével némileg feljavítva, de nem merték megkockáztatni a frissen beetetett piacokat.
-„Gyerekek, azé’ első legyen mindig a becsület! – mondta az őrs parancsnoka, - „Mer’ azé’ a magyar csiga nyomába nem ér úgyse semmi!”
És körbekérdezett, mit lehetne tenni, majd összeültek hát, ő, Hansi, Étiék meg aki számított s együtt ókumlálták ki végül: Étiék kockaházát márpedig meg kell emelni 3 szinttel!
A tettek mezejére lépett csapat íziben le is bontotta a tetőt, majd úgy szigeteltek, mint még az országban senki. A legkomolyabb vízzáró és tűzzáró rétegek fölé pedig emeltek három olyan hevenyészett szintet, ramaty negyedosztályú fából, amik még a sorban 426. spagetti-western díszleteivel sem vetekedhettek.
Két legyet ütöttek így egy csapásra: lett hát végre torony a faluban, mert a név, ugye, kötelez – és hála egy határközi egyezménynek, ami alapján a tűzoltók végső esetben szabadon járhattak át segítségnyújtás céljából, átmenetileg megoldódtak a vasfüggöny miatti szállítási nehézségek.
A hétemeletes üzem bejárásakor ugyanis Hansiéknak egyértelművé vált, hogy a rendelkezésükre álló technika igen gyehenna esélyekkel indulna egy esetleges helyi havária alkalmával - némi utánjárást követően viszont kiutaltak nekik egy szinte új, 1980-as kocsit – a LEGO 6690-est.
A matrica nem újkeletű találmány
A környéken ettől fogva tehát – egyedüliként - Kleinenstichdorf rendelkezett emelőkosaras kocsival, így nem volt feltűnő, hogy, bár 90km-es kerülővel ugyan, de mégiscsak szinte mindennap megjelentek az osztrákok az innentől kezdve szinte mindennapos káposztási tűzeseteknél. Konkrétabban a nap mint nap leégő Éti-háznál, amely emiatt egy 3 műszakban dolgozó ácsbrigádot is eltartott, hogy azok az oltás végeztével másnap reggelre ismét felhúzzák az elveszett szinteket.
A leporelló formátumú útmutató elő- és hátoldala
Szirénázva járt Hansi, reggel fél hatkor. Amerre hajtott, nyugdíjazták a Vityazokat, Jantarokat, Szlávákat, nem volt többé szükség rájuk. Mozi, diszkó, nonstop kocsma híján a rendszeres látványosságra vágyó, messziről összegyűlt - a hétfői TV-szünet alatt általában nagyobb - tömeg előtt hamar végeztek a tűzzel, majd a vidám csencselést követően a csigás-békás zsákokkal a masina minden zegét-zugát telegyömöszölték a visszaútra.
Maga az autó, a LEGO 6690, abban az üzemben, amire készült, pár alapvető konstrukciós hiba miatt nem vált be igazán.
Ó, nyáron élni jó: szezonális használatra
A nyitott felépítmény volt a legkisebb gond, de példának okáért csak tükörsima terepen lehetett közlekedni vele, mert a vontatónyeregnek szánt 3680-as forgózsámoly túl merevnek bizonyult. Egyéb adottságai révén viszont a kocsi a fentebb említett mellett más, alternatív felhasználási módokra teljesen megfelelt.
Az emelőszerkezet nem volt túlbonyolítva, tulajdonképp két csuklóból állt - semmi teleszkóp. Igaz, a nyeszlett támasztókarok mellett bravúrkodásra nem is sokan vállalkoztak volna. A gyerekek ellenben körberajongták, ha megjelent a búcsúban: elhelyezkedtek a kényelmes, foteles platón és:
Alkalmas volt ringlispílnek…
…de bérben használták vadászlesként is
A legproblémásabb rész egy elsietett, korát jóval megelőző, slaugmentes technológiából fakadt, amit a későbbi típusokban már hanyagoltak: a víz rádiójelekkel történő továbbításáról van szó. A remek idea a gyakorlatban éppen olyan fájdalmasan és hektikusan működött, mint - a reklámok szerint - Gesztesi Károly anyagcseréje.
Miután kiismerték a járgányt, Hansiék inkább hoztak minden szintre 2-2, négy-ötdiplomás szerb értelmiségit felügyelőnek egy menekülttáborból, leborotválták a hajukat, és kiadták nekik ukázba, hogy bámuljanak álló nap szúrósan. A dolgozóknak ennyi elég volt: szerbek, kopaszok, rondán néznek, figyeltek is a tűzvédelmi előírásokra, mint a kisangyalok, nem akadt baj soha.
Apja mellett oltott-gyömöszölt lelkesen a legidősebb Regenkurt-fiú, Ronald…dehát ezért is várta lesütött szemekkel mindenkor Étiék süldő Helga lánya…Bizony, gyakran vetett lobot az a pendely, lett is pár év múltán belőle nagy dínom-dánom, lakodalom. Ronald, aki csakis texasi cowboy-kalapot viselt (ami után a románcról Marika néni révén jólértesült utca népe később Éti Dzsokinak gúnyolta) újabb pár év elteltével aztán, ahogyan az rendesen lenni szokott, már teljes joggal viselte vezetéknevét.
De ne szaladjunk előre! Nemcsak Ronald élt a villámlátogatás lehetőségével ám – Káposztás hamarosan a megye orvosilag legjobban ellátott területévé vált, miután az osztrák állampolgárok rájöttek, a magyaroknál biztosítás nélkül is töredékébe kerül - egy-két casio kvarcóra vagy napelemes számológép, durvább esetekben egy panasonic videomagnetofon - pár fogpótlás vagy szívbillentyűcsere. A 6690-es tehát ettől fogva már vonuláskor is teltházzal közlekedett. S ugyan ki állítana meg egy szirénázó tűzoltóautót, ám az ördögnek attól még karikásak a szemei: a 60 év feletti muttikat és fattikat egy ellenőrzés során nehéz lett volna a raj tagjaként eladni, így nekik az útra be kellett vállalniuk a jól rejtő, falra akasztott szkafandert. Nyaranta, a nagy melegben ezért kaptak sisakrostélyba fixált szívószálat is, amikre az üléseken utazók olykor dokkoltak egyet-egyet a gyógyulásra vágyók által előre vásárolt dobozos gyümölcslevekből.
Erre a határforgalomra viszont már kevés volt egy autó. Hansiék ’87-ben, széttárt karokkal lejelentették a km-óra állást a hüledező illetékeseknek. A szükség viszont szükség, kérem, jobb helyeken is, s beállt a garázsba a legújabb emelőkosaras fejlesztés: a LEGO 6358-as.
A dobozon látható gyári fotók
Ronald imádta, mert ajtók híján úgy ugorhatott ki-be, ahogyan a filmeken látta
Némi ünnepélyes csinnadrattát követően pedig az időközben testvérközséggé avanzsált Tornyoskáposztás friss tanácselnökeként az egyik Éti-fivér átvette Kleinenstichdorf, vagyis az ott friss dorfmeister, Hansi ajándékát, a 6690-est. Ezután nem volt akadálya, hogy a magyarok oltsanak Ausztriában, mialatt az osztrákok nálunk – ezzel máris a duplájára nőtt a napi forgalom.
Kivételesen az újabb a szebb és jobb
Mert bizony a szerbek jól működtek, és az új kocsinak sem volt más dolga, mint fuvarozni a pépesítendő árut. Ezt néha sajnálták is már, főként az Éti-ikrek, akik, mivel időközben már arról is leszoktak, hogy a látszat kedvéért leégessék a ház tetejét, hobbiból-nosztalgiából itt-ott kisebb erdőtüzeket okoztak. Vonuláskor, lelkesedésükben szinte hajbakaptak, és – nomen est omen – mint a csigák, csak az utolsó pillanatban voltak képesek eldönteni, melyikük a cső melyik végére kerüljön. A szűkebb helyeken többször is oda-vissza tolatgattak, élvezték a gép fordulékonyságát:
Az utolsó tengely függetlenül mozog. A lángnyelvek fölött elfért volna még merevítésnek egy 1x5 bütykös lap – ja, hogy olyan nincs. Akkor legalább 1x4
Immár a felnőttek örültek inkább annak, ha a tűzoltók feltűntek a búcsúban. Miután hazazavarták a gyerekeket, az est fénypontjaként, alulról pásztázó reflektorok fényében rendezték meg a célbavizelő-versenyt. A földön színes poharakból kirakosgatták a célt és a teljes hosszában kinyújtott daru kosarából igyekezték kilőni a „bika szemét”, csakis a dicsőség reményében. Fel sem tűnt hát, hogy eltűnt a magasból a fotel.
A támasztókarok aktivizálása azért elég kalandos: kihajt, leszerel, rádug, letámaszt, mindez kétszer
Éveken át tartó öröm és boldogság következett mindkét oldalon, amibe nem rondított bele a magyar rendszerváltoztatás sem. A tűzoltóautók helyett futó teherautók immár szabályosan közlekedtek a határon. A 6690-est egy román polgármester vitte el a falujabéli gyerekeknek, mert közeledett náluk a választás és valamit mégiscsak fel kellett azért mutatnia. Náluk, ott, egy veszteséges, veszett túltermelést folytató tejfeldolgozó üzem működött, amit egészében az állam dotált a munkahelyek fenntartása érdekében, viszont fizetésre már rég nem futotta így sem. Hónapok óta mindenki kecskesajtban kapta a járandóságát, amivel azért még jobban jártak, mint a szomszédos településen élők a gumicsizmagyárral. Hőbörgésre így is csak a zsil-völgyi bányászok közelsége miatt nem került sor. A tűzoltóautóért is kecskesajtban fizettek, még meg is toldották plusz 2 ajándék kamionnyival, csak tűnjön el a féléves sajthegy végre a falujuk főteréről. Hansinak nem volt probléma, a franciák buktak a szezonális, büdös cuccra.
2005-ben új járműről küldött brosúrát a LEGO-gyár, a 7239-est harangozták be. Telitalálat. Az egykori disszidensek, most már turistaként, egyre nagyobb számban jelentek meg újfent, hogy nosztalgiából, a gyerekeikkel együtt ismét leereszkedjenek a Retkesen. Ehhez pont jó lett volna a katalógusokban feltüntetett mentőcsónak, bérbe lehetett volna adni, míg az üzem biztonságát egy új jármű szolgálta volna.
De erre már nem volt fedezet még a tartományi és a megyei közgyűlés hátterével sem. Az időközben mellékállásban EU-s pályázatíróvá lett egykori őrsparancsnok segített megint egy briliáns, 150000 eurót érő ötlettel:
-„Gyerekek! Pályázzunk egy kilátót, vidéki turizmus fejlesztése címén, megírom én nektek tutira. De azért építsetek is valamit, mer’ tudjátok, hogy első a becsület!”
Nem is kérdéses: nyertek, lett új autó, és a kilátót sem kérhette senki számon.
Egy képeslapfotó a Káposztás-kilátóról
